A Magyar Tanácsköztársaság leverése után a Vörös Hadsereg felbomlásával, a szegedi ellenforradalmi kormány 1919. június 6-i rendelete alapján a „vörösterror elleni küzdelemre és a rend helyreállítására” önként jelentkezőkből felállított Nemzeti Hadsereg maradt Magyarország egyetlen szervezett fegyveres ereje.

Augusztus 9-én e haderő szervezésére és esetleges hadműveleteinek irányítására Horthy Miklós altengernagynak, a szegedi kormány hadügyminiszterének vezetésével megalakult a Fővezérség. Ez a vezetési szerv azért, hogy az akkor 2 gyenge zászlóaljból, 1 huszárszázadból, 1 tüzérosztályból, 1 utászzászlóaljból és kb. 1000 főt kitevő tiszti századokból álló Nemzeti Hadsereget a románok általi esetleges lefegyverzéstől megmentse, csapatait a Dunántúl meg nem szállt területeire irányította.

A Dunántúlon a Fővezérség haladéktalanul hozzálátott a Nemzeti Hadsereg szervezéséhez. A bevezetett kényszersorozások eredményként szeptember végén már mintegy 2 hadosztálynyi erő, 30 000 fő állott rendelkezésre. A sorozások szervezésére és az alakuló csapatok felállításra az általa ellenőrzött területeken katonai körletparancsnokságokat állított fel. A román csapatok kivonásával a magyar katonai közigazgatás fokozatosan kiterjedt az ország egész megmaradt területére.

Tekintettel Magyarország bizonytalan kül- és belpolitikai helyzetére, a Nemzeti Hadsereg gyors fejlesztésére törekedtek. 1920-tól a katonai közigazgatás alapja a 7 újonnan szervezett katonai körlet lett – Budapest, Székesfehérvár, Szombathely, Kaposvár (1921-től Pécs), Szeged, Debrecen és Miskolc székhellyel. A körletek parancsnokai közigazgatási teendőik mellett a helyi rendvédelmi (karhatalmi, csendőr, rendőr) alakulatok, valamint a katonai körletenként szerveződő 1-1 hadosztály elöljárói voltak. A hadosztályok állományába 3 gyalogezred, 1 lovasosztály, 1 tüzérosztály és műszaki csapatok tartoztak volna. A 7 szervezett hadosztályon túl egy 2 dandárból – dandáronként 2-2 huszárezredből – álló lovashadosztály, továbbá 1, budapesti székhelyű területen kívüli hadosztály tartozott a hadrendbe.

A Nemzeti Hadsereg szervezése 1920-ban nagy ütemben folytatódott. A Fővezérség megszűnt. A haderő kiképzésével, alkalmazásával és működésével kapcsolatos feladatokat átvette a vezérkar. A fegyveres erő felszerelésének, anyagi és személy ellátásának, valamint a hadsereggel kapcsolatos ügyek parlamenti képviselete a Honvédelmi Minisztérium feladata maradt. A királyság mint államforma visszaállításával a katonai alakulatok és intézmények neve elé 1920. április 1-jétől az „m. kir.”, azaz magyar királyi előtag került.

A kényszersorozások eredményeként az év őszére a hadsereg létszáma meghaladta a 100 000 főt. A magyar katonai és politikai vezetés abban reménykedett, hogy a közép-európai forradalmi helyzetre és a szovjet Vörös Hadsereg lengyelországi, azaz Európa felé irányuló hadműveleteire való tekintettel a győztes hatalmak támogatják majd egy antibolsevista alapokon álló haderő kiépítését, amely kellő biztosítékot nyújt a szomszéd államok agresszív területi követeléseivel szemben is. A magyar vezetésnek azonban csalatkoznia kellett. A Szovjetunió elleni intervenció befejeződésével, a közép-európai forradalmi mozgalmak megtörésével Magyarország esetleges „rendfenntartó” szerepe feleslegessé vált. Az antant képviselői abban voltak érdekeltek, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia területén létre jött utódállamok – Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia és Lengyelország – megszilárdítsák belső helyzetüket, növeljék katonai erejüket és kialakítsák szövetségi rendszerüket, amely felhasználható lehet majd mind a bolsevik Szovjetuniónak Európától való katonai elszigetelésére, mind a németek féken tartására. 1921 nyarára kialakult Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia – elsősorban Magyarország ellen irányuló – politikai és katonai szövetsége, az úgynevezett Kisantant. Magyarország – mint vesztes állam – számára csak a békeszerződés maradéktalan betartása, hadseregének leszerelése maradt.