A rohamcsapatok megszervezésének előzményei és körülményei
Az I. világháború menetében 1915 elejére - előbb a nyugati, majd a keleti harctéren is - a harcoló felek számára bizonyossá vált, hogy az úgynevezett mozgó háború időszaka lezárult. Az arcvonalak megmerevedtek. 1915 májusától kezdetét vette az 1917 őszéig tartó úgynevezett vonal- (vagy árok-) harcászat korszaka.
Az eredményes harc érdekében hadászati, de főként harcászati megújulásra volt szükség. A harcoló felek számára egyetlen megoldás maradt: a föld oltalma. Ez pedig csapataik számára az embert próbáló lövészárokharc kezdetét jelentette. A háború további szakaszaiban a harcászati elképzelések középpontjába ez a - korabeli meghatározás szerint - „tűzharc vívására szolgáló, álló lövészek részére berendezett keskeny, mély árok" került.
A hadviselő felek különféle erődítési módszereket és harceljárásokat alkalmaztak. 1915 és 1918 között a központi hatalmak számára a legcélravezetőbb megoldásokat a német szárazföldi haderőben dolgozták ki.
A németek által kidolgozott eljárás azt jelentette, hogy a korábban kizárólag a lövészárkokra alapozott védelmi rendszert felváltotta, illetve magába foglalta a körkörösen védhető, főleg támpontokból felépített állások rendszere. Az ilyen védelmi rendszereket azonban már csak különleges kiképzésben részesült katonák közreműködésével, alapos előkészítés után, tervszerűen lehetett leküzdeni.
Rohamcsapatok szervezése
Az osztrák–magyar rohamcsapatok szervezése ugyan közvetlenül német mintára és segítséggel történt, azonban az osztrák–magyar haderőben már korábban is léteztek hasonló feladatra felkészített katonák.
Az 1914–1915 fordulóján a Kárpátokban lezajlott hadműveletek során megszerzett, majd összegzett tapasztalatok alapján a keleti hadszíntéren néhány hadosztály keretében orosz példára vadászkülönítményeket állítottak fel. Feladatuk a felderítés mellett az ellenfél folyamatos nyugtalanítása volt. Ezt tervszerű rajtaütések keretében, fogolyszerzési vállalkozásokkal valósították meg. E könnyű fegyverzettel ellátott, általában szakasz erejű kötelékek később beolvadtak a szerveződő rohamcsapatok alakulataiba.
A legkisebb rohamalegység a raj méretű őrjárat volt, amely 9–10 főt számlált. Négy őrjáratból állt egy szakasz, és négy szakasz alkotott egy rohamszázadot.
A rohamzászlóalj törzsét négy tiszt és 31 legénységi állományú katona alkotta. Egy rohamszázad öt tisztet és 173 legénységi állományú katonát foglalt magában.
A rohamalakulatok kiképzése
A képzés fontos eleme volt a kézigránát használatának oktatása, amelynek során a leendő rohamkatonák (korabeli kifejezéssel „rohamisták”) például megismerkedhettek az árokharcban széles körben elterjedt fegyverfajta különféle típusaival, felhasználhatóságának lehetőségeivel. A legjobb kézigránát-hajítók a 40–50 méterre lévő célt is pontosan eltalálták. A fizikai erőnlét fenntartását az állandó tornagyakorlatok biztosították. Az átlagos rohamszolgálat alapképzési ideje 14 napra szorítkozott. A teljes értékű rohamkatona kiképzése azonban négy-hat hét intenzív munkát követelt.
Érdekességként megemlítendő, hogy a cs. és kir. Isonzóhadsereg parancsnoksága a kiképzési tervbe az olasz nyelv oktatását is bevonta, illetve legalább néhány mondat elsajátítását írta elő (pl. kezeket fel, add meg magad). Hiszen először mégiscsak a rohamkatonák találkoztak az ellenséggel.
A rohamcsapatok feladatai és harcászata
A roham-vállalkozást minden esetben gondos felkészülés előzte meg, amely támadási vázlatok elkészítését, az ellenséges állásokról készített fényképfelvételek, illetve a szökevények vagy hadifoglyok vallomásainak kiértékelését, a gyalogság és tüzérség közötti együttműködés kidolgozását jelentette.
Az alapfeladatot a rohamjárőrök végezték. Az ő feladatuk volt a saját rohamállásból megindulva, az ellenséges állás kedvező betörési pontjainak meglepetésszerű elfoglalása, majd az akadályok eltávolítása, valamint az ellenséges géppuskák leküzdése.
Az őket követő első rohamoszlopok ék alakban törtek be az ellenség első állásaiba, majd a szükséges biztosító erőket hátrahagyva tovább nyomultak a kitűzött cél felé. A rohamjárőröket 50–60 lépés távolságra követte az általános gyalogság. A rohamhullámok összeállításánál az első oszlopba a legjobb kézigránátdobókat és melléjük egy-egy gránátvivő és -adogató rohamkatonát osztottak be.
A második hullámba kerültek a jó lövészek, az ügyes szuronyvívók és a géppuskairányzók. Őket követték a lángszórósok, akik abban az esetben léptek működésbe, ha a kézigránátok nem semmisítették meg az ellenséget.
A harmadik hullámban ugyancsak találunk géppuskásokat és kézigránátdobókat. Az itt tevékenykedőket már lapátokkal és csákányokkal is felszerelték.
A rohamcsapatok fegyverzete
Az osztrák-magyar haderőben létrehozott rohamcsapatok feladataihoz alkalmazott fegyverzet kialakítása a világháború két éve alatt, illetve a német hadseregben korábban létrehozott rohamalakulatok tevékenységének a tanulmányozása során szerzett tapasztalatokon nyugodott. A géppuska az első világháború hadszínterein már nem számított újdonságnak. Széles körű alkalmazása azonban a világháború során terjedt el igazán. Az osztrák-magyar rohamalakulatok számára elsősorban e sorozatlövő fegyvernek a támadásban és a védelemben egyaránt használható változatát, a német Andreas Schwarzlose által tervezett 1907/12 M. 8 mm-es, vízhűtéses géppuskát rendszeresítették, amelyet igény szerint módosítottak. Újdonságként a rohamcsapatoknál megjelent a „rohampisztoly” is. Ez tulajdonképpen a szintén olasz zsákmányként szerzett 1915 M. Revelli géppisztoly volt, a 9 mm-es pisztolylőszert tüzelő „Villar Perosa”. Hasonló osztrák-magyar gyártású géppisztoly csak 1918-ban jelent meg. Ekkor 1918 M. rohampisztoly néven rendszeresítették. A fegyvert a Skoda-művek készítette az olasz géppisztoly alapján.
Az első világháború igazi „különleges közelharceszköze” a lángszóró volt. Ez az égő anyagot vető fegyver 1917 közepén került az osztrák–magyar rohamzászlóaljak szervezeteibe.
A rohamcsapatoknál a támadás során használható könnyebb, hordozható változatokat rendszeresítették. A lángszóró égő folyadékként különféle olajszármazékok keverékéből összeállított folyadékot lövellt ki. Hajtógázként nitrogént alkalmaztak. A 25-60 méterre hatoló lángcsóva szélessége az 1,5 métert is elérhette.
Az említett tűzfegyvereken kívül, a rohamcsapatok fegyverzetéhez sok szúró-vágó eszköz is tartozott, amelyeket test-test elleni küzdelemben, kézitusában használtak. Közelharcban előkerültek a házilag gyártott láncos és szöges buzogányok is. A legelterjedtebb mégis a rohamkés volt, amit az osztrák–magyar rohamkatonák általában az oldalukon a szurony mellett, vagy a derékszíj alá, esetleg a jobb lábszárvédőbe dugva hordták.