A 17. század magyar és horvát mezei lovasságának egyik legjelentősebb részét a huszárság alkotta. A 16. században az egyre összetettebb fegyverzettel és nehezebb védőfelszereléssel rendelkező magyar huszárság további változásokon ment keresztül az 1600-as évek derekára, minél inkább megfelelve a mozgékony, korabeli könnyűlovassági szerepkörnek. A 17. század közepéig a védőfelszerelés fokozatos visszaszorulását és a lovasság mozgékonyságának további növekedését láthatjuk. A huszártárcsát (azaz a tárcsapajzsot) már korábban, a 17. század elejére mellőzték, a jellegzetes „rákfarkas” huszársisak pedig az 1630-as évek után inkább már a nyugati vérteseknél, illetve dragonyosoknál található meg, mintsem a magyar és horvát lovasoknál.
Habár a 16. században nagy népszerűségnek örvendő, rákozott mellvért (az úgynevezett „huszármell”, vagy német nyelvű forrásokban „magyar vért”) a főnemességet és tiszteket leszámítva szintén kiszorult a szélesebb körű használatból, láncingeket még mindig találhatunk a 17. század lovasságánál (különösen a tiszteknél), valamint az alkar védelmére az oszmánoktól átvett karvasakat (bazuband) is használtak. Utóbbiakról egy, az 1664-es szentgotthárdi csatában részt vett francia szemtanú is tett említést, aki szerint a bal kezükön viselt karvas nem csak az alkar védelmére szolgált, hanem adott esetben a nyakukra irányzott szablyavágásokat is ezzel háríthatták el.
Az ikonikus huszárkopják - bár még mindig megtalálhatók voltak a harctereken - használata a 17. század közepén már visszaszorulóban volt és a hangsúly egyre inkább a tűzfegyverekre (pisztoly és karabély) és a szúrásra alkalmas, hosszú pengéjű hegyestőrre helyeződött. Maga Zrínyi Miklós a kopják használatáról nem volt különösebben jó véleménnyel, „lovas kezében semmirekellő” -nek nevezve azokat. A lőfegyverek fejlődésével Zrínyi korában a lovasság a nyeregkápa két oldalánál tartott, javarészt keréklakatos elsütőszerkezetű pisztolyokat és vállszíjon hordott karabélyokat használt, ám a 17. század második felében tisztek és főnemesek körében megtalálható volt a modernebb, kovás elsütőszerkezetű fegyver is. Fő közelharci fegyverként továbbra is a szablya szolgált, amelyet a lovasok derekukra kötve hordtak, míg a kiegészítő fegyverként szolgáló hegyestőrt és a széles, egyenes pengéjű, súlyosabb csapásokra is képes pallost oldalt, a ló nyergéhez rögzítették (utóbbit szablya helyett fő fegyverként is használhatták, ebben az esetben jobb vállukon átvetett kardfelkötőre, vagy derekukra erősítve).
Mozgékonyságuk miatt a magyar és horvát lovasegységek alkalmasak voltak az oszmán portyázó csapatokkal való harc felvételére, önálló portyák végrehajtására, rajtaütésekre és nagyobb távolságra lévő célpontok gyors megtámadására (például az eszéki híd ellen, 1664-ben). A nyugati típusú császári haderőt kiegészítve az ellenség felderítésében, átkarolásában, üldözésében, ostromoknál pedig a blokádharcokban is tevékenykedtek (mint például a visszafoglaló háborúk idején is). A 17. századi katonai szaknyelv a karabéllyal, pisztollyal és szablyával felfegyverzett könnyűlovasságot gyakran horvátoknak, illetve magyaroknak nevezte. Ennek azonban első sorban nem etnikai jelentése volt, hanem az ekképpen felszerelt könnyűlovas fegyvernemre utalt, így a „horvát” lovascsapatok tagjait éppúgy alkothatták magyarok vagy szerbek, mint horvát nemzetiségűek, akik a 18. századra kiformálódó huszárság jellemző feladatait látták el. A harmincéves háború idején hasonlóan felszerelt magyar és horvát egységek vettek részt nem csak a magyarországi, de a nyugati hadszíntéren is.
17. századi magyar szablya markolatpánttal és hüvelykujjgyűrűvel (rekonstrukció)