Gróf Zrínyi VII. Miklós mind a magyar, mind a horvát nemzeti emlékezetben elfoglalta helyét és narratívától függően a török elleni harc hőseként, az önálló állandó hadsereg szószólójaként, illetve a Béccsel szembeni kiállás alakjaként (Zrínyi Péterhez hasonlóan) tartották és tartják is számon a köztudatban. Emlékezete már a 18. század elején, a Rákóczi-szabadságharc alatt megerősödött, halálának helyszíne, a kursaneci erdő pedig 1724-től egy emlékműnek is otthont adott. Ennek történetével egy későbbi bejegyzésben foglalkozunk.
Zrínyiről ugyanakkor a korszak jezsuita és pálos szerzőinek köszönhetően nem csak az ország, de a katolikus hit hőseként is megemlékeztek, ezért idővel már nem csak a magyar, de a birodalmi „panteonban” is helyet kapott. Ez a jelenség tovább erősödött a 19. században, amikor a „híres osztrákok” (berühmte Österreicher) között emlegették mind a költő-hadvezért, mind dédapját, a szigetvári hőst, akik bár személyükben nem voltak osztrákok, a katolicizmus védelmezése és a császári udvarért tett szolgálatuk miatt kiváló példái lettek az összbirodalmi szemléletet erősítő Habsburg hőskultusz számára. Ennek köszönhetően készültek osztrák szerzők és művészek által szobrok, festmények és életrajzi munkák az 1800-as évek folyamán, melyek mindkét Zrínyi Miklós életét és személyét bemutatták. A hadsereg körében is találkozunk ezzel a jelenséggel, például a költő-hadvezér születésének 200. évfordulóján (1820), amikor a Lembergben állomásozó katonaság Kiss Károly alhadnagy kezdeményezésére Zrínyi-ünnepet tartott.
Zrínyi birodalmi hősként való kezelésére alapot adott, hogy magyar és horvát nemesként tagja volt a birodalom elitjének, 1647-es horvát báni kinevezése előtt 1637-től III. Ferdinánd (1637–1657) kamarása, 1646-tól (26 évesen) pedig a magyar rendekből elsőként ő viselhette a császári tábornoki rangot, majd 1659-től az uralkodó titkos tanácsának soraiba is kinevezést nyert. Jelentőségét tovább növelte, hogy 1663/64-es téli hadjáratával elérte, hogy az oszmán sereg a szokásos Bécs felé vezető útvonaláról letérjen, ezzel elhárítva a császárváros ellen közeledő közvetlen veszélyt. A 18. század második felében egyre erősebben mutatkozott a sokféle népet magába foglaló Habsburg Birodalom összbirodalmi szemléletének előnyben részesítése, így többek között az udvari emlékezetpolitika és hőskultusz is ennek szempontjai szerint alakult a 19. század folyamán.
Az effajta birodalmi hőskép felépítése azonban nem maradt feszültségektől mentes. 1820-ban Zrínyi udvarhűsége kapcsán éles vita alakult ki a magyar sajtóban, miután Trattner Károly a Wesselényi-féle összeesküvés tagjaként nevezte meg a költő-hadvezért. Erre a cikkre válaszul jelent meg a Gróf Zrínyi Miklós (a költő) nem pártütő című írás, amelyben az anonim szerző Zrínyit az udvarhoz hű jó magyarnak nevezte. A Zrínyiek birodalmi hősként való kezelése nem aratott osztatlan sikert a magyarok körében. Döbrentei Gábor 1811-ben ennek a felháborodásnak adott hangot, reagálva a szigetvári hős 1807-ben, Ausztriában kiadott életrajzára. Ennél kompromisszumkészebb volt gróf Teleki Ferenc, aki egyszerre igyekezett figyelembe venni a magyar, illetve az összbirodalmi szemléletet. Ebben a szellemben írta meg Graf Niklas Zrinyi der Dichter (Gróf Zrínyi Miklós a költő) című értekezését, ami éppen a már említett összbirodalmi ideológiát képviselő zsebkönyvben, a Taschenbuch für die vaterländische Geschichte (Zsebkönyv a haza történelméhez)-ben jelent meg Bécsben.
A birodalmi szemlélet mellett azonban a 19. század elején, a nemzeteszme terjedésével a Zrínyiek kiemelt alakokká váltak a magyar nemzeti hősök sorában, népszerűségük pedig az egekbe szökött. Mindez maga után vonta a költő-hadvezér irodalmi munkáinak (köztük a Szigeti veszedelemnek) újrafelfedezését, valamint több vele kapcsolatos vers, regény, illetve életrajzi mű is született az elkövetkező évtizedekben.
A magyar területen nemzeti hőssé előlépő Zrínyi Miklós emlékezete ezzel párhuzamosan visszaszorult az osztrák oldalon. Habár dédapja, a szigetvári hős alakja továbbra is jelen volt a birodalmi hősök sorában, a költő-hadvezér helyett inkább kortársa és riválisa, Raimondo Montecuccoli kultusza került előtérbe.
Ezt a hiányosságot ötletes módon pótolja a bécsi Arzenálban, a mai Heeresgeschichtliches Museum hadvezéri csarnokában (Feldherrenhalle), 1865-ben elhelyezett szobor, amely hivatalosan a szigetvári hőst ábrázolja. A valóságban azonban a szobor készítői, Vay Miklós és Izsó Miklós a dédunokát, Zrínyi VII. Miklóst formázták meg, így vele mind a mai napig találkozhatunk Bécsben is.
Jan Thomas: Zrínyi Miklós portréja